Szívószálból és karácsonyfaizzóból a virtuális valóságig – Rátai Dániel története
Egy középiskolás, aki nem elégedett meg a képernyő két dimenziójával
A 2000-es évek elején a számítógépek már egyre látványosabb háromdimenziós világokat tudtak megjeleníteni. A játékokban épületek között sétálhattunk, virtuális autókat vezethettünk, a tervezőprogramokban pedig bonyolult térbeli modellek készültek. Volt azonban egy furcsa ellentmondás: bármennyire is háromdimenziós volt a számítógép által létrehozott világ, mi továbbra is egy sík monitoron keresztül néztük.
Rátai Dánielben középiskolásként fogalmazódott meg a kérdés: miért ne lehetne ezeket a virtuális tárgyakat valóban a térben látni és alakítani? Miért kell egy háromdimenziós tárgyat egérrel mozgatni egy kétdimenziós képernyőn, ha az ember természetes módon a saját kezével is képes lenne kapcsolatba lépni vele?
A kérdésből hamarosan egy különleges találmány született. Ami pedig még érdekesebb: az első változat nem egy csúcstechnológiás kutatólaboratóriumban készült. Egy magyar középiskolás otthon kezdte összerakni, abból, amihez hozzá tudott jutni.
Karácsonyfaizzók, szívószálak és kerítésdrót
A nagy találmányokról hajlamosak vagyunk steril laboratóriumokat, drága műszereket és hatalmas kutatócsoportokat elképzelni. Rátai Dániel első prototípusa ennél jóval hétköznapibb körülmények között született.
A fiatal feltaláló különböző egyszerű alkatrészekből kísérletezett. A prototípus elkészítéséhez többek között szívószálakat, karácsonyfaizzókat és kerítésdrótot is felhasznált. A cél azonban már ekkor komoly volt: olyan rendszert létrehozni, amely érzékeli a felhasználó mozdulatait, és lehetővé teszi, hogy a számítógép által létrehozott háromdimenziós tárgyakat úgy alakítsuk, mintha valóban előttünk lennének.
A rendszer működéséhez speciális szemüveg és egy kézben tartott eszköz társult. A számítógép érzékelte ezek helyzetét, így a felhasználó a monitor előtt megjelenő virtuális térben rajzolhatott, formázhatott és mozgathatott objektumokat.
A gondolat később a Leonar3Do néven ismertté vált rendszer alapjává fejlődött.
2005 – amikor egy magyar középiskolás Amerikába vitte a találmányát
Rátai Dániel történetének igazi fordulópontja 2005-ben következett el. Mindössze 19 éves volt, amikor találmányával kijutott az Egyesült Államokban rendezett Intel International Science and Engineering Fairre, vagyis az Intel ISEF-re.
Ez nem egyszerű iskolai verseny. Az ISEF a világ egyik legjelentősebb nemzetközi tudományos és mérnöki megmérettetése középiskolások számára, amelyen a világ számos országának legtehetségesebb fiataljai mutatják be fejlesztéseiket.
A magyar diák pedig nem egyszerűen jól szerepelt.
Hat díjat nyert.
Rátai többek között első díjat kapott számítástechnikai kategóriában, és különböző szakmai szervezetek is elismerték fejlesztését. Egy magyar középiskolás saját készítésű háromdimenziós rendszerével egyszerre került a nemzetközi tudományos és technológiai világ figyelmének középpontjába.
Az addig otthoni kísérletként épülő projektből hirtelen olyan technológia lett, amelyben már üzleti lehetőséget is láttak.
Megszületik a Leonar3Do
A versenysikerek után a történet nem ért véget. Rátai Dániel és csapata továbbfejlesztette az elképzelést, és létrejött a Leonar3Do.
A rendszer egyik legérdekesebb tulajdonsága az volt, hogy nem egyszerűen háromdimenziós képet akart mutatni. A felhasználót magát kívánta bevonni a virtuális térbe.
Egy speciális szemüveg segítségével a rendszer követte a fej helyzetét, ezért a megjelenített objektum perspektívája a néző mozgásának megfelelően változhatott. Egy másik, kézben tartott vezérlővel pedig közvetlenül lehetett manipulálni a virtuális tárgyakat.
A felhasználó így nem csupán nézett egy háromdimenziós modellt, hanem dolgozhatott is vele.
Mérnöki tervezés, oktatás, művészet, orvosi vizualizáció – számos olyan terület kínálkozott, ahol a technológia újfajta kapcsolatot teremthetett ember és számítógép között.
Még egy kisbolygó is a nevét viseli
A 2005-ös nemzetközi sikernek volt egy egészen különleges következménye is.
Az ISEF-en elért eredményéhez kapcsolódóan Rátai Dániel nevét egy kisbolygó is megkapta. A 21724 Ratai jelű égitest így egy magyar fiatal nevét őrzi a világűrben.
Kevés 19 éves mondhatja el magáról, hogy miközben kortársai az érettségire és a továbbtanulásra készülnek, már egy kisbolygó viseli a nevét.
A történet azonban nem pusztán azért érdekes, mert látványos nemzetközi elismerések követték. Sokkal izgalmasabb az út, amely idáig vezetett.
Egy korszak előtt gondolkodni
Ma a virtuális és kiterjesztett valóság már egyáltalán nem hangzik futurisztikusan. VR-szemüvegekkel játszhatunk, mérnökök dolgozhatnak háromdimenziós modellekkel, orvosok vizualizációs rendszereket használhatnak, és egyre természetesebbnek vesszük, hogy a digitális világ kilép a hagyományos monitor keretei közül.
2005-ben egészen más volt a helyzet.
Az első Oculus Rift fejlesztése még évekre volt, az okostelefonok forradalma sem kezdődött el, a virtuális valóság pedig a hétköznapi felhasználók számára leginkább tudományos-fantasztikus elképzelésnek tűnt.
Ebben a környezetben különösen figyelemreméltó, hogy egy magyar középiskolás már azon gondolkodott, hogyan lehetne természetesebbé tenni az ember és a háromdimenziós számítógépes világ kapcsolatát.
Nem egyszerűen gyorsabb számítógépet vagy látványosabb grafikát akart. Magát az interfészt gondolta újra.
Talán nem is a találmány a történet legfontosabb része
Rátai Dániel történetének van egy olyan üzenete, amely túlmutat a Leonar3Do technológiáján.
Egy 19 éves magyar diák meglátott egy problémát, amely mellett emberek milliói naponta elmentek. Háromdimenziós világokat készítettünk, miközben továbbra is kétdimenziós eszközökkel próbáltunk kapcsolatba lépni velük.
Ő pedig feltette a legegyszerűbb feltalálói kérdést:
Miért kell ennek így lennie?
Nem volt mögötte hatalmas vállalat vagy világhírű kutatóintézet. A kezdetekben még professzionális alkatrészei sem voltak. Volt viszont egy elképzelése, és elkezdte megépíteni abból, ami rendelkezésére állt.
Szívószálból. Drótból. Karácsonyfaizzóból.
Néhány évvel később már a világ egyik legnagyobb ifjúsági tudományos versenyének díjaival tért haza.
Legendás történetekből Magyarországon nincs hiány. Rátai Dániel története pedig azért különösen izgalmas közöttük, mert emlékeztet rá: egy nagy technológiai ötlet megszületéséhez nem mindig világhírű laboratórium kell. Néha elég egy kíváncsi fiatal, aki ránéz valamire, amit mindenki természetesnek vesz, és felteszi a kérdést: nem lehetne ezt teljesen másképp csinálni?
